"...szociális munkásként kellene szerveződnünk..."

Nemesnyik Judit szekcióbeszámolója
a Szociális Munka Napja 2015 konferenciáról:

III. Kerekasztal: A szociálpolitikai változások hogyan érintik a társadalmat és a szociális szakmát?

Nyilas Mihály tanszékvezető, ELTE Szociálpolitikai Tanszék HRSZE elnökségi tagja;

Pataki Éva igazgató, Zuglói Családsegítő és Gyermekjóléti Központ;

Takács Imre elnök, MACsGyOE;

Papp Krisztina szociálpolitikus;

Karácsonyi Magdolna aljegyző, XIII. ker. Önkormányzat;

Szokoli Erzsébet szociális munkás, szociálpolitikus, XII. kerületi idős-ügyi programvezető

A kerekasztal beszélgetést Pataki Éva koordinálja:

- Milyen szociálpolitikai változásokat tartunk fontosnak megemlíteni? Tudjuk, a szociálpolitika folyamatosan változik, akár a szolgáltatásokat nézzük, akár a materiális ellátást, hisz ezek azok a változások, amikkel akár rövid, akár hosszú távon érdemes foglalkozni.

Szokoli Erzsébet: Azon gondolkodom, hogy vajon van e szociálpolitika, vagy éppen akarják-e hogy legyen? Próbálok rájönni, mik a jelentősebb elemei a szociálpolitikának. Sokan élnek még abból a generációból, akik számára az akkori – Kádárnak nevezett- rendszer sok mindent megadott, ezzel azonban kényelmessé is tette az embereket. Tehát ha a változást hosszútávon nézem, akkor nagyon sok feladata van egy változó közpolitikai rendszernek, a szociálpolitikát végrehajtó, vagy megvalósító szociális munkásnak. És igen, azt mondtam, hogy végrehajtó szociális munkásnak, hisz csak nézzük meg, milyen elvárásai vannak a fenntartónak. Kérdésem az: vajon valóban ott van-e az a politikai réteg, aki a társadalmi béke érdekében hajlandó különböző szociálpolitikai beavatkozásokra?

Karácsony Magdolna: én két oldalról szeretném megközelíteni a kérdést. Előre bocsájtom, hogy én nagyon jó helyen vagyok Angyalföldön, ahol már több mint 28 éve dolgozom szociális területen. Az önkormányzat oldaláról egy-két éve azt tapasztalom, hogy szociálpolitika helyett, szegény politikáról beszélünk. 2015 márciusában a központi költségvetésből kivonták a forrásokat, ez nálunk úgy néz ki, hogy közel 1 milliárdot költöttünk a segélyezésre, a központi támogatás ebből 400 millió Ft volt, amit már 2015 márciusától nem kaptunk meg. Szerencsések vagyunk, mert az önkormányzat saját forrásából mellé tudta tenni a hiányzó összeget, és megtudtunk tartani azokat a vívmányokat, amik eddig is voltak. De nem minden település ilyen szerencsés. Ezért én nagyon szomorúnak tartom, hogy szegény politikáról beszélünk, de szomorúnak tartom a házi segítségnyújtásban bekövetkezett változtatásokat is, hisz szigorították a bekerülés feltételeit.

Magával a családsegítő és a gyermekvédelem összevonásával egyetértek, a kerületben mi eddig is az képviseltük, hogy a családot komplexen kell segíteni, támogatni. Itt inkább a végrehajtással van gondunk. Sajnos mindenféle szociális jogszabályra jellemző, hogy a végrehajtási utasításokat elfelejtik kellő időben megküldeni. Nekünk már október 31-én dönteni kellett volna arról, hogy-hogy akarjuk a két intézményt összevonni, milyen szakmai program alapján. Novemberig meg kellett volna születniük azoknak a szabályoknak, amik január elsejétől működnének. De nem tudjuk, hisz várjuk a végrehajtást. A végrehajtásban nem tudom milyen szabályok fognak szerepelni, de abból, amit eddig olvastunk, az látszik, hogy nagyon sok az ellentmondás. Várjuk az újabb fejleményeket.

Nyilas Mihály: úgy látszik, én vagyok a kakukktojás, akinek nincs szociális munka területén tapasztalata, ebből adódik, hogy az itt ülő előadók, és kollégák talán jobban tudják, milyen a kapcsolat a szociálpolitika, és a szociális munka között, lévén, napról napra bőrükön érzik ezt a kapcsolatot. Amit én itt megjegyeznék: az, hogy valaki szociális munkásként hogy él, hogy létezik, vagy tevékenykedik, az nyilván jelentős mértékben függ attól, hogy milyennek képzeli el ezt a feladatot. Tudjuk, sokféle szociális munka van. De lényeges hogy megértsük, a szociális munka gyakorlata egy nagyon fontos dimenzió, megfelelő dinamikával rendelkezik, és ez változik. Nézzük, mi nehezíti ezt a munkát:

• 1 a szociálpolitika és a szociális munka kapcsolata
• 2 maga a szociálpolitika rossz állapota
• 3 a magyar szociálpolitika jellege.

Vagy nézzük meg, mi történt a családpolitikában az elmúlt bő két évtized alatt. Az egyik kormány hoz egy döntést, a másik eltörli. Ez ugye a kiszámíthatatlanság. A 90-es években elindult egy folyamat, ahol az volt a kérdés, hogy a középosztályt, vagy a leszakadó rétegeket kell-e támogatni? Az akkori kormány határozottan és egyöntetűen döntött. Ezek a folyamatok ma is élnek, és nagyon nem kedveznek a szociális munkának. Továbbá egy mély szakmai munkát sok dolog kikezdhet. Vegyük csak a migráns helyzetet. Vannak olyan országok, ahol nagyon komoly szociális szerepet kapnak a migránsok, akár az idősgondozásban, akár az ápolásban, oly módon, hogy Olaszországban már törvény van, amellyel szabályozzák a működésüket. Magyarország ezt a helyzetet azonban egészen másképpen kezeli. De maradjunk a magyarországi szociális munkánál. 2015-ben életbe lépett az új szociális törvény. Ez már a 100 fölötti változtatás, ami szintén jellemző erre az instabilitásra, ami a szociálpolitikában is megfigyelhető, és ami a szociális munkások munkáját nehezíti. Mi történik? Egyértelmű politikai szándékról van szó, hisz nagyon komoly forráskivonás van a segélyezésből, a segélyezésre szánt összegek gyorsan a felére csökkentek és elindult centralizáció, vagyis központosítás. A szociális munkások már nem segítő szakmát végeznek, inkább kontrollálnak.

Karácsony Magdolna: Sajnos megerősíthetem én is, a segítő munka valóban a kontrollálás irányába indult el.

Papp Krisztina: Két gondolat: amikor ’97 novemberében elindultak a jóléti szolgálatok, akkor sem voltak végrehajtási rendeletek, azok csak ’98 áprilisában születtek meg, s bizony vagyunk itt páran, akik sok-sok bizonytalansággal kezdtük el kigondolni, hogy mit is jelent a gyermekek védelme, vagy legalább is az-az alapellátás, ami nagyon újszerűnek hatott. Ennyire talán most nem újszerű ez a változás, de nyilván hogy nagyon sokfajta változást hoz magával. Visszagondolva azt hiszem azóta megerősödtünk, megerősödött a családvédelem, a gyerekjóléti. Igen, én is azt gondolom, hogy a családokat komplexen, együtt kell segíteni. Most azonban 2 dolog van, amiben nagyon együtt kellene gondolkodnunk: az egyik az, hogy az a 156 új járásközpontba, ami most újonnan fog felállni, kik, hogyan, milyen szakmaisággal fogják tudni január 1-vel elkezdeni a munkájukat, lesznek-e szakemberek, akik ezt a nem kevés feladatot kénytelenek lesznek ellátni, s valóban nagy kérdés, hogy hogyan, milyen felhatalmazással? Mit fognak megfogalmazni, hogy mi az ő feladatuk, hatáskörük? Ezek a központtal kapcsolatban a felmerülő kérdéseim. A másik kérdésem, hogy a gyermekjóléti, és a családsegítő szolgáltatás közül, a 18 év alatti gyermekek különös védelme továbbra is fontos-e a számunkra? Vagy azok a speciális segítségek, amiket eddig tudtunk nyújtani, azokat meg akarjuk-e tartani?

Takács Imre: Sehol nem találkoztam még ennyire súlyos anómiával, ami ma a magyar társadalomban fellelhető. Növekszik azon csoportok száma, akik nem tudják a céljaikat elérni, ami óriási nagy probléma. Teljesen dezintegrálódott a társadalom, nem tudják, mely normákhoz igazodjanak. Másrészt azt látom, hogy nagyon mélyre kerültek egyes társadalmi csoportok, ahonnan esélyük sincs kilépni. Vagyis az a társadalmi politika, amit a kormány szeretett volna, miszerint a középosztály megerősödésével, s annak húzóhatásával majd az alsó rétegek is felemelkednek, nem valósult meg, és én nem is hiszek benne. Látom a nyomort, látom milyen nehéz onnan kiemelkedni, majd hogy nem lehetetlen. Abból a szegénykultúrából, abból a gettóból szinte nincs kiút. A mi egyesületünk most nagyon törekszik arra, hogy az új jogszabályváltozás után a védelembevétel védelmet jelentsen, nem pedig nem kontrollt. Ma semmiféle kötelező szolgáltatás nem köthető hozzá, nincs kontroll. Nincs pl kötelező lakbér támogatás, nincs bérlakásnál előresorolás. Ha legalább annál a 136 000 családnál, akik az alapellátásban részesülnek, azt látnánk, hogy valamiféle plusz forrást, kedvezményt adna a kormányt, akkor már talán a Maslowi piramison egy szinttel feljebb léphetnénk, vagy legalább is az alapszintet biztosíthatnánk. Bár ha csak erre vagyunk képesek, az nagyon kevés. Azt kell elérnünk, hogy annak a gyereknek legyen valamilyen esélye, lehetősége. Azt kell elérnünk, hogy az intézmények befogadóbbak legyenek.

Hozzászóló, egy Maglódi hölgy: mi azért vagyunk speciális helyzetben, mert a csapat, akikkel 17 évvel ezelőtt elkezdtük a munkát, vagyis az a 3 fő, ma is a csapatunkat erősíti. Én úgy érzem, a munkánk alapjait éppen most rombolják le, vagyis azokat az alapokat, amikkel indultunk. Azt a fajta lelkesedést, segítés, kliens mellé állást, hogy a saját életének ő a legnagyobb illetékese. Egyetértek a centralizációval. Mi anno 3-an indultunk, és most ugyan ehhez tértünk vissza, vagyis 3 fő maradhat. Bennünket a településen szeretnek, a fenntartó a munkánkat elismeri, és megbecsüli. A médiából mi úgy értesültünk, hogy beharangozta a kormány a bővítéseket, a fizetések emelését, mondván a kasszában most sokkal több pénz van. Mi nem ezt érzékeljük. Az nem fejlődés, ha minimalizáljuk a szolgáltatások körét. A minimál szolgáltatás alatt azt értik, hogy jogász, pszichológus, fejlesztőpszichológus nem lesz a településen. Azok a járáshoz kerülnek. De pl Vecsés és Maglód között nincs közvetlen közlekedés. Ez teljesen logikátlan. Arról nem beszélve, hogy mi ismerjük a klienseinket. Milyen hierarchia alapján dől majd el, hogy kinek van igaza? A járásnak, mert ő tudja a tutit, vagy nekünk, akik ismerjük az ott élők problémáit. Nagyon rosszul érzem magam ezektől a változásoktól, nem akarok egyik kollégámtól sem megválni.

Pataki Éva: Folyamatosan azt tapasztalom a szociálpolitikával kapcsolatban, hogy egyáltalán nem alakult ki a szemlélet, hogy milyen szerepet is tölt be egy társadalomban a szociálpolitika. Sokszor úgy érzem, hogy mindent helyettesít. Ha az oktatás, az egészségügy a kultúra, - és még folytathatnám- jól működik vagy funkciónál, akkor egy viszonylag jól működő szociálpolitika tud létrejönni. De mint látjuk, ezek a nagy társadalmi rendszerek sem működnek jól, s a szociálpolitika ezeket nem tudja helyettesíteni. Úgy érzem, a mai napig nem tudtuk elmagyarázni, hogy s szociálpolitikának egyáltalán mi a társadalmi fejlődésben, megújulásban a szerepe. Nem egy szükséges rossz, hanem tulajdonképpen az állam és a helyi szint közötti híd. Mostanában azt hallani, hogy a gazdaság fellendülését akadályozza, hogy nincs megfelelő munkaerő, nem megfelelő a szakképzettség, ez okozza a rossz munkabéreket, a rossz munkakörülményeket. A szociálpolitikának az lett volna a dolga, hogy ezt elmondja. Beszéljen arról, hogy generációk élnek szakképzettség, és munka nélkül. A szociálpolitika stratégiai partner kellene, hogy legyen, így mindenképpen hosszabb vagy rövidtávon partnerként is kellene rá tekinteni, továbbá el kellene dönteni, hogy a szociálpolitika milyen mélyen és hogyan nyúljon bele a társadalmak problémáiba. Bizonyos értelemben én mindig óhajtottam a változást, nem voltam azzal elégedett, amit én a szociálpolitika, a szociális munka vagy szociális szolgáltatások címén láttam. Azt azonban látom, hogy e mögé sem intellektuális se igazán koncepcionális tartalmakat nem sikerült komolyan beletenni. Az egy dolog, hogy nem hallgatnak a döntéshozók a szociális szakemberekre, de igazán komoly produktumokra, amelyek valóban hathatós, alkalmas is, nem sikerült előállítani. Talán mert sokszínű szakma, bizonyos területeken nehezebb konszenzusra jutni. De akkor mi a megoldás? Húzzuk le a rolót? Mondjuk azt, hogy kimúlt a szociálpolitika?

Karácsony Magdolna: Szerintem a szociális munkásokra az a jellemző, hogy nem adják fel, és keresik a kiutat. Mi itt a kerületben úgy gondolkodunk, hogy ha van egy közös pont, amivel az önkormányzat képviselő testülete egyetért, a testület valami mellett elkötelezi magát, azt végre is hajtja. Nekünk az a jó, ha azt mondhatjuk, hogy az állampolgárok életminőségén javítottunk, és hogy milyen eszközökkel, az tényleg attól függ, hogy ki van mögöttünk, és mit ad nekünk. De az ügy érdekében össze kell fogni. Itt nem politikának kell lenni, itt rendszerben kell gondolkodni, Nem választhatjuk el a munkaügyet, az oktatást, az egészségügyet, mert együtt kell dolgoznunk, s ez itt a 13. kerületben meg is tudott valósulni.

Takács Imre: Mi még mindig azért küzdünk, hogy 3000 főnél legyen egy szociális munkás, de hiába is küzdünk, ha nincs mellérendelve forrás. Az a baj a szociális munkával, hogy nem tudjuk bemutatni munkák hatékonyságát, eredményét, hisz azt gondolják a politikusok, hogy amit adnak a szociális területre, az kidobott pénz, mert hogy úgy sincs semmi hatékonysága a munkánknak. Ez persze nem igaz, csak az a társadalmi réteg nem fontos, akikkel mi dolgozunk. Most is azért van szükség az átalakításokra, hogy ne legyen annyi tragédia a tv-ben, az újságban, hisz az a baj, hogy ezek a tragikus esetek felszínre kerülnek, Gondoljunk csak a szigetszentmiklósi ügyre. Ez is csak azt jelenti, hogy minket csupán tűzoltásra akarnak használni, és kontrollálásra. Nem akarják, hogy mi azoknak az embereknek, akikkel foglalkozunk, jövőt teremtsünk. Azt akarják, ne legyenek látványos problémák. Ennyi.

Nyilas Mihály: Itt most éppen valamiféle szeánsz, „harc” megy a szociális munka különböző kapcsolatairól. Itt is látszik az elégedetlenség, a rosszérzés, esetenként a harag. Az igazi kérdés az, hogy mit tudunk tenni? Mit tehetünk, hogy ez ne legyen így? Azt, hogy Magyarországon mi a szociális munkások presztízse, alkalmazása, helyzete, az függ attól, hogy a mindenkori politika milyen szerepet tulajdonít annak a csoportnak, akikkel a szociális munkások foglalkoznak. Ez a szereptulajdonítás nagyon alacsony jelenleg. Ma legsérülékenyebbek a családok, és a gyerekek. Rajtuk keresztül pedig feléljük a jövőnket. A másik, amit megemlítenék…hogy ugye a kormányzat részéről nem jelent meg itt senki. Én nagyon szeretném tudni, hogy milyen logikával, és milyen érveléssel hoznak például egy segélyezési reformot? Vagy, hogy képzelik el a szociális munkások helyzetét? Mi próbáltuk többször meghívni szakmai fórumra az EMMI-nek az államtitkárát, az államtitkár helyettesét, de egyszerűen képtelenek vagyunk kapcsolatba lépni velük. tehát amikor érvelni kellene, meg kellene beszélni dolgokat, akkor eltűnnek. Ami pedig még nagyobb probléma, hogy diktátumok vannak. Szociálpolitikai diktátumok vannak. Nincsenek szakmai párbeszédek. Hogy mit lehetne tenni? Ki kell kényszeríteni, hogy a szakmának a véleményét figyelembe vegyék.

Szokoli Erzsébet: A Város Mindenkié előttem egy nagyon pozitív példa, ettől a csoporttól sokat lehetne tanulni. Nekem úgy tűnik, hogy a fővárosban tudnak mozgósítani különböző élethelyzetben lévő embereket, képessé tudják tenni őket akár a saját érdekük érvényesítésére is. De a vidéken élő kisemberek, a munka kapcsán, de főleg a közmunka kapcsán, olyan alá-fölé rendeltségi kapcsolatba kerültek, ami nem teszi majd lehetővé, hogy a szavukat hallassák. Vidéken mindenki ismer mindenkit. A szakmai változások is csak akkor tudnak majd elindulni, ha a szakmai szervezetek képesek lesznek valóban szerveződni. Szerveződni kellene, szociális munkásként kellene szerveződnünk a hangunkat hallatni.

Budapest. 2015. 11.09

2015. év szociális szakembere: Kalmár Szilárd

Berta Tibor önkéntes segítőt kértük meg írjon - Szilárd közvetlen segítőtársaként - róla:

Tisztelt segítők és szakmabeliek, kedves érdeklődők!

Amikor megkerestek azzal a felkéréssel, hogy írjak Kalmár Szilárd szociális területen végzett munkásságáról és érdemeiről, örültem a megkeresésnek, ám úgy érzem, ennek nem fogok tudni teljes mértékben eleget tenni. Szilárdról ugyanis nem lehet csupán szociális munkásként, politikusként vagy aktivistaként beszélni. Személyében egy olyan embert ismertem meg, aki az önzetlen segíteni akarás, az elhivatottság, az emberség, az elnyomás elleni harc, az alázat, és az empátia szimbóluma, mely minden tettét és minden területen való megnyilvánulását jellemzi és átitatja. Szilárd egy jelenség, mely tiszteletre és odaadásra tanít mindnyájunkat. 

Hosszú lenne elsorolni mindazt, amit nap mint nap tesz embertársaiért, függetlenül azok nemétől, korától, vallásától, bőrszínétől, állampolgárságától. Évtizedes munkája most került csak a reflektorfénybe, ám ettől még nem eshetünk abba a hibába, hogy megfeledkezünk, és figyelmen kívül hagyjuk azokat az időket, amikor a média legcsekélyebb érdeklődése nélkül is végezte fáradhatatlan munkáját. Egy olyan közösségi teret hozott létre (Bérkocsis utca 41. –továbbiakban „BK”), ahol heti rendszerességgel osztott meleg ételt a szociálisan rászorulóknak, illetve lehetővé tette számukra az internet elérést, mely nélkül a XXI. században a munkakeresés is elképzelhetetlen feladat. A BK-ban könyvtár állt rendelkezésére a tanulni vágyóknak, és integrált számos olyan projektet, melynek keretein belül álláskereső klub, tanoda, ingyenes magyar tanfolyam bevándorlók részére, illetve vasárnapi filmvetítések valósultak meg. A BK-ban egy olyan szociálisan érzékeny közösség alakult ki, mely kompetensen és az érintettek bevonásával tudott segíteni.

Szilárd az első pár menekült megérkezésekor kidolgozott egy stratégiát és rendszert, mely akár hosszú távon is képes reagálni az országba érkező rászorulókra, a leghatékonyabban segítve nekik. Már akkor komolysággal és figyelemmel kísérte a helyzetet, mikor még senki sem láthatta ennek súlyát és nagyságát. A BK-ban, létre hozva annak intézményes feltételeit, teret engedett egy olyan civil kezdeményezésnek, mely rendszeres és létfontosságú, hiánypótló segítséget tudott adni az ide érkező menekülteknek. A kezdetben „Segítsünk együtt a menekülteknek” néven induló facebook csoport mára több, mint tízezer tagot számláló aktív és elhivatott segítő közösség lett. A csoport működésében, szervezésében, fejlődésében és koordinálásában nélkülözhetetlen és létfontosságú szerepe volt Szilárdnak. Ez a szenzitív közösség reagál az aktuális helyzetre és igényekre, rugalmasan változtat a segítés módján és helyszínén is. Kezdetben rendszeres étel- és ruhaosztással, orvosi segítségnyújtással volt jelen a menedékkérők között. Mára azonban, Szilárd elképzeléseivel és vezetésével állandó jelenlétet és segítségnyújtást biztosító sátor áll Szlovénia déli részén, Dobován. Ott voltam és láttam, amint Szilárd és a többi segítő emberfeletti odaadással és elhivatottsággal tesz azért, hogy emberi körülmények között tudjanak tovább utazni a megfáradt menekültek. Azokat az adományokat, amelyeket a kialakult helyzetből fakadóan már nem tudnak továbbítani a menekültek számára, a hazai rászorulók kapják meg. 

Úgy vélem, hogy erre a folyamatra nem is lehet tekinteni Szilárd szerepe és munkája, illetve személye nélkül, mely annak szíve és lelke, működtetője volt. Minden nehézség és megoldandó kihívás mellett harcolt az élen azért, hogy az üldözött és megvetett emberek tömegei a túléléshez szükséges segítséget megkapják. Szilárd egész élete, gondolkodásmódja, munkássága, és személye érdemessé teszi őt erre a díjra, és őszintén remélem, hogy megkapja a régóta fáradhatatlanul végzett munkájáért járó elismerést.